Híres Vak Masszőrök a Világ Minden Tájáról

Híres Vak Masszőrök a Világ Minden Tájáról

 

A vak masszőrök világa – kezek által érzékelhető gyógyítás

A vak emberek különleges kapcsolatban állnak az érintéssel, és a történelem során sokan közülük a masszázs művészetét művelték. A világ számos táján, különösen Ázsiában évszázadok óta ismert és elismert hivatás a vak masszőröké. Ebben a blogbejegyzésben bemutatom a leghíresebb vak masszőröket és gyógyítókat szerte a világon, részletes életrajzzal, pályájuk alakulásával, érdekességekkel és kiemelkedő teljesítményükkel – földrészek szerint haladva.

Ázsiai hagyományok

Japán – az anma mesterei

Japánban a magyarázat és az anma (japán masszázs) története szorosan összefonódik a látássérültséggel. A legendás Sugiyama Waichi (1614–1694) maga is gyerekként megvakult, és tízéves korában Tokióba (akkoriban Édo) ment, hogy a kor vezető orvosánál, Ryōmei Iriénél tanuljon masszázst és akupunktúrát. Sugiyama számára rövidnek bizonyult a tanulószakaszt, ezért egy hegyi barlangban száz napos meditációt tartott, ahol rálelt a „vezetőcső” (shinkan) akupunktúra titkára. Fejlesztéseivel – nagyon vékony arany- és ezüsttűkkel – a fájdalommentes akupunktúra úttörőjévé vált, ezért sokan a japán akupunktúra atyjaként emlegetik.

Sugiyama alapította meg Japánban az első masszázsiskolákat látássérült tanulóknak, és – sajátos döntésként – harminc–negyven ilyen iskolát indított el, kizárólag vakoknak tanítva ezt a gyógyító mesterséget. Ez oda vezetett, hogy a Tokugava-korszakban kiadott rendeletek szerint az anma művészetét kizárólag vak személyek űzhették – látóknak tilos volt tanítaniuk vagy gyakorolniuk a masszázst. Ennek eredményeként a „vak anma” jelensége a japán kultúra egyik ikonikus eleme lett: a vakság és a masszőri hivatás elválaszthatatlan fogalommá vált. Még a modern Japánban is sok látássérült dolgozik ebben a hivatásban.

A második világháború után az amerikai megszállók idején Douglas MacArthur tábornok ideiglenesen betiltotta a hagyományos anma gyakorlását. A tiltás sok japán vak ember megélhetését veszélyeztette, így a nemzetközi vakjogi aktivista Helen Keller is a segítségükre sietett. Keller írónő és vakjogi harcos tájékoztatta az Egyesült Államok kormányát, és ő ajánlotta fel közbenjárását, így végül a tiltást feloldották. Ez az epizód is rávilágít arra, milyen fontos szerepet tölt be a vak masszázs a japán kultúrában és a vak közösség életében.

A vak masszőr a japán popkultúrában is visszatérő motívum. Az egyik leghíresebb figura Zatoichi, a vak szamuráj-masszőr: egy japán regénybeli karakter, aki városról városra járva gyógyított vagy harcolt.  Zatoichi sikeres filmes adaptációi révén Nyugaton is népszerűvé vált a „vak kardos” legendája. A japán mozikban és sorozatokban gyakran mutatnak be vak masszőröket komikus vagy hősies szerepben – ez is mutatja, milyen mélyen gyökerezik ez a jelenség a kultúrában.

Kína – a vak masszőrök országa

Kínában a vakok körében talán ma is az egyik leggyakoribb foglalkozás a masszírozás. Az egyik helyszíni riport szerint a kínai vak közösség legfontosabb foglalkozása maga a masszőrködés: amikor beültünk egy Beijing külső kerületében nyíló vakmasszázs-szalonba, a tulajdonos, Liu Changle elmesélte, hogy ő is már 16 éves kora óta masszőr – gyakorlatilag a szülei szalonjában nőtt fel és tanult meg mindent (Forrás: www.fun4thedisabled.com). Kína-szerte gyakori, hogy vak masszőr és vak masszőrnő házasságából családi masszázsszalont nyitnak, ahol a gyerekek is megtanulják a szakmát​. Emellett ma már külön iskolák vannak látássérültek számára, ahol masszázst oktatnak. A China Daily riportja szerint Xue Nan nevű kínai masszőr például úgy készül a szakmára, hogy a Pekingi Vakok Iskolájában tanult, majd a TCM kollégiumban (Kinai Hagyományos Orvoslás egyetemen) továbbképezte magát. Xue Nan ma a Pekingi Masszázs Kórház orvosa: nemcsak betegek gyógyításával foglalkozik, hanem külföldi diákoknak is demonstrálja a hagyományos kínai gyógyító masszázst (például 2011-ben írországi projekt keretében hetente sok külföldit látott el.

A kínai vak masszőrök közösségének életét illusztrálja egy fotó: Xue Nan egy külföldi diákoknak tartott masszázs-bemutatón. Mint a China Daily írja, őt nem sokkal 40 éves kora előtt egy látássérültiskolában képezték, majd az egyetemen ismerte meg az angol nyelvet is, amit azóta is intenzíven használ szakmai életében.

A kínai vak masszőrök elterjedtségét jól mutatja, hogy egy 2019-es AFP-riport szerint a kínai vak focicsapat tagjai szinte mindannyian masszázsszalont üzemeltetnek. A nántungi vak foci csapat csatára, Chen Shanyong például a hátizsákján látható aranyérem mellé egy saját masszázsszalon képeit is kirakta a frontjára – ő és csapattársa, Chen Kaihua mindketten masszázsszalont vezetnek. A riport idézi Chen Shanyong elmondását is: „a világ legnépesebb országában a dolgozó vak emberek 90 százaléka masszőr”. Ez nem meglepő, hiszen a hivatalos statisztikák szerint legalább 17 millió vak él Kínában, és közülük sokan épp a masszázsból tartják fenn magukat. Érdekesség, hogy bár más országokban sokszor a látás nélküli masszázsnak is rossz emlékképei vannak (például a prostitúció "fedőüzemeként"), Kínában a vak masszőröket általában tisztességes szakemberekként ismerik el – bevételük azért viszonylag mérsékelt (kb. havi 6–6000 jüan a fejlettebb keleti régiókban), de még mindig több, mint bármilyen segély. Vak masszázs-szalont Indiában és Szingapúrban is működtetnek, de Kína kétségkívül vezető szereplő ebben a hagyományban.

Kínában: a masszázs tartósan a vak közösség legfontosabb megélhetési forrása. A látássérültek családi vállalkozásokban dolgozva vagy külön iskolákban tanulva válnak masszőrré. Mindettől a jelenleg is élénk, sőt világszenzációt jelentő kultúráig e hagyomány: a kínaiak körében a vak terapeuta fogalma a szakmai becsületességgel és a tanult technikával egyaránt összekapcsolódik.

Délkelet-Ázsia – Thaiföld és a vak masszőrök

Délkelet-Ázsiában is fontos szerepet kap a vakok masszőrképzése. Thaiföldön például a kormány évek óta támogatja a vak masszőrök képzését: speciális programok révén biztosítanak számukra szakmai oktatást és munkahelyet. Egy amerikai utazó beszámolója szerint a thai állam “szervezett programot a vakok masszőr képzésére, hogy ezzel állást teremtsenek számukra. Az élménybeszámoló szerint egy bangkoki masszázsszalonban is vak masszőr kezelte a vendéget (a személyzet meggyőző tapasztalatát dicsérő hangulattal), ami rávilágít arra, hogy Thaiföldön az egészségügyi turizmusban is jelen vannak a látássérült masszőr terapeuták. A beszámoló kiemeli, hogy a vak masszőrök esetében valóban a tapintásra hagyatkozik a vendég: a fényeket lekapcsolva, gyertyafény mellett dolgozott a vak masszőr, akinek minden mozdulatát érzékelni lehetett a harmónikus illat- és hangulatvilág mellett.

Thaiföldön a vakok masszőrré képzése állami program keretében zajlik. A thailandi gyakorló hangsúlyozza: a osszú út vezetett oda, hogy a vak masszőrök itt elfogadottak, és a kormányzat célja, hogy az érzékségekben különösen érzékeny látássérültek megtalálják a helyüket a munka világában.

Európához hasonlóan Délkelet-Ázsiában is van néhány ország, ahol a törvények speciálisan a vak masszőrök javát szolgálták. Így például Dél-Koreában egészen 2006-ig törvény mondta ki, hogy csak a látássérültek kaphatnak engedélyt gyógy- vagy sportmasszőrként való munkavégzésre. Ahogy egy Los Angeles-i újságcikk idézi a 63 éves Cho Ok-bunt, aki egész életében vak masszőrként dolgozott, az 1913-ban a japán megszállás alatt hozott szabály ma is azt jelenti, hogy “ez az egyetlen szakma, amit végezhettem” (forrás: www.latimes.com). A 2006-os alkotmánybírósági ítélet azonban diszkriminatívnak találta a „vak masszőr” szabályozást, és eltörölte azt. Ez heves tiltakozásokat váltott ki: vak masszőrök ezrei vonultak utcára, többen még öngyilkosság árán is tiltakoztak az ellátás elvesztése miatt. Ezzel a konfliktussal is kitűnik, hogy Dél-Korea sokáig a vak masszőrök (és fizikoterapeuták) munkahelyének tekintette a masszőri szakmát.

Európai példák

Nagy-Britannia – százéves hagyomány

Nyugat-Európában a vak masszőrök integrálódása a gyógyításba főként a 20. század elején gyorsult fel. Az Egyesült Királyságban 1900-ban például a londoni Nemzeti Masszázsiskola már fogadott látássérült tanulókat a képzésbe. 1910-ben három vak végzett sikeresen az orvosi masszőrök vizsgáján, és 1919-ben Percy Linney Wray nevű vak masszőr került be az ISMT (Incorporated Society of Trained Masseurs) vezetőségébe.

Wray ekkor már a Látássérültek Nemzeti Masszázsiskolájának igazgatójaként tevékenykedett, és sokat tett azért, hogy eloszlassa a kétségeket a vak masszőrök szakmai alkalmaságával kapcsolatban. Valóban, a brit gyógytornászok történetét összeállító írás szerint a látássérült masszőröket éppen az 1910-es években fogadták be a hivatalos egészségügyi rendszerbe. 1919-ben a Csepűrágók Társasága (ma CSP, Chartered Society of Physiotherapy) létrehozta a Vak Certifikált Masszőrök Szövetségét, amely 1953-ban már Vak Fizioterapeuták Szövetségeként működött.

A brit példa is azt mutatja, hogy a vak masszőrök képesek voltak igazolni, hogy hiányuk könnyen kompenzálható más érzékek fejlettségével: „a vak masszőrök jelenléte a gyógyító pályán bizonyította, hogy a fizioterápia képes alkalmazkodni a látás hiányához, és a kezek tapintása révén is hatékony eredményeket lehet elérni” – fogalmazta meg akkor Percy Wray egyik szakcikkében.

 

Magyarország – a soproni “vak csontkovács”

Magyarországon is számos látássérült masszőr vagy manuálterapeuta dolgozik. A soproni Kiss János példája különösen ismert a helyi médiában. Kiss János – aki saját elmondása szerint látóként született, de egyik betegségében évekkel ezelőtt teljesen megvakult – 52 éves korára a Vakok Intézetében végzett Budapesten, majd gyógy- és sportmasszőr, később gyógytornász, végül akupunktőr lett. A szakmák megtanulása azonban nem elégítette ki: végül a manuálterapeuta (csontkovács) képzést is elvégezte, mivel – ahogy ő fogalmaz – „ez a szakma képes a legtöbb problémát jó eredménnyel orvosolni”.

Sopronban jelenleg is működik egy „vak csontkovács” szolgálat. Kiss Jánosról mesélte a helyi újság, hogy „Sopronban csak úgy emlegetnek, hogy a vak csontkovács”. Ő maga büszkén vállalja, hogy ha páciense hozzá megy, mindig tudják, hogy „én a kezeimmel látok”. Kiss szerint különleges adottsága van a tapintás terén, amelyet vaksága csak fokozott. A vendégek között is érződik a bizalom, mert a legtöbb súlyos gerinc- vagy ízületi probléma vele szűnt meg – egyrészt a sokéves gyakorlat, másrészt az előítéleteken felülemelkedő bizalom miatt. Ez a történet is jól mutatja, hogy az érintésre épülő gyógyítás hogyan teremthet megélhetést a látássérültek számára még kis közösségekben is.

Németország és további európai példák

Németországban és más európai országokban is léteznek speciális képzési programok vak gyógytornászoknak. Például a nürnbergi Vakok Oktatási Központja hároméves szakmai képzést kínál, amelyen vak vagy gyengénlátó hallgatók gyógytornásszá, masszőrré válhatnak. Az ifa CrossCulture program keretében egy tunéziai vak fizioterapeuta, Yassine Rihani is Nurembergben tanult, és erről megjegyezte: „sokan mondják, hogy a vak emberek rendkívül éles érintésérzékenységgel bírnak” – mondta Rihani, akit lenyűgözött, hogyan használják kezüket betegeiken. Ő azt tapasztalta, hogy a tanárai is így látják: „Laceknek van igaza: sok vaknak nagyon erős a tapintóérzéke, és ez alkalmassá teszi őket a fizioterápiára” – magyarázta Gertraud Luce, a nürnbergi főiskola egyik oktatója.

Az Egyesült Királysághoz hasonlóan más európai országokban is kialakultak vak masszőröket segítő kezdeményezések. Egyes országokban (például Franciaországban vagy Spanyolországban) külön intézetek nem jöttek létre, de jótékonysági szervezetek és vakok egyesületei általában támogatják a kézműves és egészségügyi képzést a látássérültek számára. Összességében Európában a vak masszőrök előítéleteken túllépve bizonyították szakértelmüket: az egyik szakirodalom szerint már az 1910-es években egyre több vak masszőrt fogadtak be a hivatalos képzőintézményekbe, és a vak fizioterapeuták társaságát egész Szövetség szervezetté alakították.

Amerika és Afrika

Egyesült Államok – képzési lehetőségek

Az Egyesült Államokban nem tiltja törvény a látó masszőröket, de akadnak olyan szakmai kezdeményezések, amelyek a vakok számára nyitnak ajtót a masszőri pályára. 2023-ban például egy kaliforniai gyógypedagógiai főiskolán indítottak egy masszázsterapeuta-képzést látássérülteknek. A program illetékesei szerint „történelmileg a masszázsiparban már sokan dolgoznak látássérültek” – a gyakorlati foglalkozások pedig kifejezetten a vakok erősségeire építenek. Az intézet vezetője, Amita Garg, rámutatott, hogy míg Ázsiában évszázados hagyománya van a vak masszőrök képzésének, itt nyugaton is „csodálatos látni, hogy az iskolák lehetőséget teremtenek fogyatékkal élőknek a karrierépítésre”. A fehér kaliforniai masszőrképzőben azért nyitottak ilyen tanfolyamot, mert a statisztikák szerint a vakok munkavállalási rátája csak 44% körüli, és sokan egészségi okok miatt csak a masszázsban látnak értelmes megélhetést. A képzés többféle masszázstechnikát oktat – svéd, trigger pont, rehabilitációs masszázs –, valamint anatómiát, élettant és gyógytornát is tanítanak, hogy a végzettek széles körben elhelyezkedhessenek (pl. integrált egészségklinikákon, fürdőkben vagy fitneszstúdiókban). Az egyik hallgató azt mondta: „nagyon örülök, hogy ilyen lehetőség adódik, egy vak ember számára ez hatalmas esély”.

 

Afrikában kevésbé dokumentált a vak masszőrök helyzete, de egy példa említésre méltó. Tunéziában él a 34 éves Yassine Rihani, aki 2006-ban vesztette el teljesen a látását, de ezután is sikeres fizioterapeuta lett. Rihani a tunéziai Charles Nicolle Kórházban dolgozik, és a vakok ügyének élharcosa: volt a tunéziai vakok regionális egyesületének elnöke is, munkájával a fogyatékossággal élők jogaiért küzd. Tapasztalatait Németországban is bővítette egy ösztöndíjas programban, ahol a nürnbergi vakok iskolájában oktatták. Rihani emlékei szerint „beleéléssel” segít a betegeknek, és mélyrehatóan megérti a test reakcióit – eszerint Afrikában is hasonló erősségek rejlenek egy vak gyógyítóban, mint Európában.

Általánosságban elmondható, hogy minden kontinensen akadtak olyan látássérült gyógyítók, akik kiemelkedőek voltak. Bár Latin-Amerikából kevés konkrét hírt találni, a világ más tájain a vak masszőrök kultusza szépen virágzik. Még ha nem is mindennapos, a nyugati országokban is egyre több példa van arra, hogy fogyatékkal élők képesek lesznek a gyógyító szakmákban kitűnni – legyen szó masszőrről vagy más területről. Egyébként világszerte általánosan elfogadott tény, hogy a látásukat elveszítő emberek számára az érintésre épülő foglalkozások – például a masszőri hivatás – különösen alkalmasak lehetnek, hiszen „a masszázs kezekre van bízva, és a vakoknak gyakran különösen kifinomult a tapintásuk”.

Érdekességek és popkultúra

A vak masszőrök világa nemcsak valós hősöket, hanem legendákat és művészeti alkotásokat is szült. Mint említettem, az egyik legismertebb fiktív masszőr Zatoichi, a vak kardos. Ehhez hasonlóan, egy rangos színházi sikerrel is találkozhatunk: Lou Ye kínai rendező “Blind Massage” (Vak masszázs) című filmje egy Nanking-i masszázsszalon látássérült dolgozóinak életét meséli el. Az alkotás szokatlan témaválasztásáért kiemelkedő nemzetközi elismerést kapott: a 2014-es tajvani Golden Horse Filmfesztiválon több kategóriában is tarolt – a hét jelölésből hat díjat nyert el, köztük a legjobb játékfilmnek járót. Ez is jól mutatja, mennyire izgalmas és mélyről jövő téma a vak masszőröké a kultúrában: az életük és munkájuk filmre vitele ilyen sikert ért el. (A csillogó arany szobrocskákat tartó rendezőről és színészről készült kép a díjátadó gálán is emlékezetes; a vak masszőrökről szóló alkotás sztárrá vált.)

A “Blind Massage” című film rendezője a tajvani Golden Horse-díjátadó gálán egy arany trófeával lett gazdagabb. A mozi, mely vak masszőrök sorsát dolgozza fel, 2014-ben számos elismerést kapott.

A képzelet és valóság elegyét jelzi, hogy a popkultúrában is megjelennek a vak masszőrök. A japán filmekben gyakran látni vak anma-karaktereket – néha humorosan, mint az oregoni kabarészerű jelenetekben, máskor hősiesen, mint a Zatoichi-filmekben. Emellett a modern világban számos cikk és blog szól a vak masszázs előnyeiről. Egyek például blogbejegyzések: egy utazó így írta le, milyen érzés egy vak thai masszőr kezelésénél sötétben feküdni – egyszerre felszabadító és bizalomgerjesztő élmény volt számára. Ezek az írások nemcsak az érdekességeket mutatják be (fehér teás aroma és gyertyafény, valamint a masszőr apró figyelmességei), hanem hangsúlyozzák a vak terapeuták különleges érzékeit is. Az egyik amerikai összefoglaló szerint például „the only thing worse than being blind is having sight and no vision” – vagyis a látó ember, akinek nincs világlátása, valójában szerencsétlenebb, mint akinek fizikailag nem adatott meg a látás. Ezt a bölcs gondolatot több beszélgetés is idézi: a vak masszőrök sokszor pont abból merítenek erőt, hogy megtapasztalják, mekkora hatást tudnak gyakorolni a kezükön keresztül.

 

A világ híres vak masszőreinek bemutatása azt igazolja, hogy az érzékeny érintésen alapuló gyógyítás nem ismer határokat vagy korlátokat. A századok óta fennálló hagyománytól – mint a japán anma és Sugiyama Waichi iskolái – a modern, nemzetközi elismerésig (például a Blind Massage film aranyszobrai), a vak masszőrök története azt meséli el: a vakság nem gyengeség, hanem egyben különleges erőforrás. Európában és Ázsiában egyaránt megszólalnak a vak terapeuták: a brit tanulmányaikból doktorált masszőröktől kezdve a kínai családi vállalkozások utcáig. Amerikában és Máltán, Afrikában és Ázsiában új iskolák nyílnak, hogy a látássérültek kezei továbbra is gyógyíthassanak – kultúra és egészségügy közötti hidat alkotva.

Ahogy a jelenség világszerte terjed, a mi felelősségünk, hogy mindezeket a történeteket és példákat megismerjük és tiszteletben tartsuk. A vak masszőrök nemcsak a fájdalmat kezelik és ellazítják izmainkat, hanem példát mutatnak: a sötétségben is lehet látni.