Miért jó vak masszőrhöz menni masszázsra – spirituális szemszögből?

Miért jó vak masszőrhöz menni masszázsra – spirituális szemszögből?

Személyes vallomás a láthatatlan világ erejéről

 

Amikor megérintem valakinek a hátát, nem csak izmokat érzékelek. Nem csak csomókat, feszültségeket vagy fájdalomgócokat. Érzem az "energiát". Érzem azt, ami nincs a szemnek szánva, de nagyon is valóságos. Vak vagyok, de ettől még nem látok kevesebbet. Csak máshogy. Mélyebben. Más dimenzióban.

 

Ebben a látássérült masszőr anyagban szeretném elmesélni, hogy én, mint vak masszőr, hogyan érzékelem az emberek testét és lelkét – és hogy spirituális értelemben miért lehet különleges és gyógyító élmény az, ha valaki vak masszőrhöz megy.

 

 

A vak ember érzékelése – a világ másik arca

 

A legtöbb ember a szemén keresztül érzékeli a világot. Látják a fákat, az embereket, az épületeket, a testet – de nem mindig látják azt, ami „a dolgok mögött van”. A vak ember ezzel szemben más érzékszerveire hagyatkozik. A tapintásom a fő csatorna, amin keresztül kapcsolódom a világhoz – de nem csak a bőrön át. A test egy térkép, amin keresztül meg lehet találni a lélek lenyomatait.

 

Én nem látom a vendégeimet, de érzem, ha valaki szorong. Ha sokáig cipelt terhek ülnek a vállán. Ha a mellkas tájéka zárva van – nem csak izomfeszülés miatt, hanem mert valami régi fájdalom ott maradt. Nem hallják, nem mondják ki, de a test elmeséli. És a kezem hallgatja.

 

 

Az érintés szentsége

 

A spirituális utak mindig is hangsúlyozták az érintés gyógyító erejét. Jézus is kézrátétellel gyógyított. Indiában a masszázs a jóga része, a csakrák harmonizálásának eszköze. A keleti gyógyászat szerint a test energiapályái – a meridiánok – érintéssel is aktiválhatók, oldhatók.

 

Egy vak masszőr számára az érintés „minden”. Ez a kapcsolat a világgal. Ez a kommunikáció. Ez a bizalom. Amikor valaki rám bízza magát, az számomra egy szent pillanat. Érzem, ahogy átadja magát. Elengedi a védekezést, és nyitottá válik – nem csak a testében, hanem a lelkében is.

 

Az érintés nem csak fizikai. Energetikai. Éteri. Lélektől lélekig hat.

 

 

A látás hiánya: áldás is lehet

 

Sokan azt hiszik, a vakság hátrány. És igen, a hétköznapokban megvannak a kihívásai. De amikor masszírozok, akkor áldás. Nem vonja el a figyelmemet semmilyen külsőség. Nem érdekel, hány éves vagy, milyen a tested, milyen ruhát viselsz, szép vagy-e a „normák” szerint. Nem ítélek. Nem nézek – érzek.

 

Ez a fajta ítéletmentesség olyan biztonságot ad, amit sokan sehol máshol nem kapnak meg. Egy vak masszőr keze alatt meg lehet pihenni. Nincs elvárás. Nincs szégyen. Csak jelenlét van; s ez már önmagában gyógyít.

 

 

Test és lélek: egy tánc, amit együtt járunk

 

A modern orvoslás sokszor különválasztja a testet és a lelket. De én a masszázs során mindig együtt látom őket. A hát alsó szakasza gyakran hordozza a félelmeket a biztonság elvesztésétől. A nyak tájéka a kimondatlan szavakat őrzi. A mellkasban ott a szerelem, a bánat, a meg nem élt érzések. A lábakban a „továbbmenés” képessége vagy épp képtelensége.

 

Ezek nem csupán izomfeszülések. Ezek „üzenetek”. És a vak masszőr – ha nyitott rá – képes ezeket meghallani. Mint egy csatorna, aki közvetít az ember és önmaga mélyebb részei között.

 

 

A csend ajándéka

 

Nálam nincs tévé a háttérben. Nincs zene, hacsak nem kéred. A csend a barátom. A csend az, amiben meghalljuk a test suttogását. A lélek óvatos kopogtatását. Sokszor már az első tíz perc után érzem, hogy valaki sírna, de nem tudja miért. Másnál csak később, mikor már oldódik valami. Ez rendben van.

 

A csend lehet félelmetes – de gyógyító is. Vak masszőrhöz menni azt is jelenti: szembe mersz nézni önmagaddal. Akarod látni, ami a felszín alatt van. Akarod érezni, amit régóta elnyomtál.

 

 

Az intuíció, mint vezető

 

Amikor masszírozok, nem sablonokban gondolkodom. Nem egy kötött protokoll szerint haladok. Figyelek. Hallgatok. Nem a fülemmel – az érzékeimmel. Az intuíciómmal. Néha megérzem, hogy „itt maradnom kell még”. Hogy itt valami történik. És amikor ott maradok, gyakran oldódik ki valami régi emlék, egy lenyomat, amit a test őriz.

 

Ezek az intuíciók nem mindig megmagyarázhatók. De működnek. Mint egy tánc a láthatatlannal és ebben a táncban te is benne vagy. Ez a te lelked zenéje.

 

A masszázs mint spirituális megtisztulás

 

Sokan keresik a megtisztulást: böjtölnek, meditálnak, elvonulásokra járnak. A masszázs is lehet egyfajta megtisztulás – ha így tekintesz rá. Nem csak az izmokat lazítja, hanem a lelket is. Olyan, mint egy rituálé. Mint egy ima a kezeken keresztül. És amikor a kezem a hátadon jár, sokszor érzem, ahogy az energia újra elkezd áramolni. Mintha egy eldugult folyó újra megtalálná a medrét.

 

 

A vakság, mint spirituális látás

 

A világ azt tanítja, hogy „amit nem látunk, az nincs is”. Pedig sokszor épp az van igazán jelen, amit nem látunk. A szeretet nem látható – mégis tudjuk, hogy ott van. A fájdalom nem mindig látszik – mégis mardossa a szívet. A hit, a remény, az energia – mind láthatatlan dolgok. De attól még nagyon is valósak.

 

Azt hiszem, én a vakságom révén közelebb kerültem ehhez a másfajta látáshoz. Amikor bezárul egy érzékszerv, kinyílik egy másik. Én ezt így éltem meg. Valami mély, belső látás alakult ki bennem. Egyfajta érzékenység a kimondatlanra. A finom rezgésekre. A leheletnyi változásokra a testben, a légzésben, az energiamezőben.

 

Amikor valaki masszázsra jön hozzám, nem csak az izmait érzékelem. Hanem azt is, amit elrejteni próbál.
⁃ A múlt nyomait.
⁃ A jelen feszültségeit.
⁃ A jövőtől való félelmeket. Néha úgy érzem, a kezem valójában egy kérdés: „Készen állsz-e arra, hogy lássunk téged, úgy igazán?”

 

 

A sötétség, mint a belső fény bölcsője

 

A sötétség sokaknak félelmetes. A tudattalan, az ismeretlen terepe. Ahol nem tudunk uralkodni a dolgokon. Ahol sebezhetőek vagyunk.

 

De számomra a sötétség az otthonom. A biztonság helye. Ahol nincs elvárás, csak jelenlét. Ahol nem kell „jól kinézni”, „jól teljesíteni”, „jól viselkedni”. Ahol egyszerűen csak vagy. És ez óriási szabadság.

 

Sokszor azt érzem, hogy a masszázs során egyfajta sötétség-teret nyitok meg. Egy szent, csendes teret, ahol az ember megpihenhet. Ahol nem kell maszkot viselnie. Ahol végre nem kívülről figyelik – hanem belülről tapasztalják.

 

Ebben a sötétségben meg tud születni valami új.
• Valami világos.
• A belső fény.
• A felismerés.
• A megértés.
• A könny.
• A nevetés.
• A feloldódás.
• A gyógyulás.

 

 

A vak masszőr és a vendégek lelki ébredései

 

Néhány történetet muszáj megosztanom. Mert ezek nem csak testek voltak, hanem lelkek, akik valamin átmentek.

 

Ott volt például egy hölgy, aki éveken át cipelte a bűntudatot, mert nem tudott elbúcsúzni az édesanyjától. A háta közepén, a lapockák között éreztem egy nagyon zárt, kemény pontot. Ott maradtam. Hosszan. Nem szóltam, csak lélegeztem vele. Egyszer csak elsírta magát. Nem tudta miért, csak jött a sírás. És aztán kimondta: „Nem búcsúztam el tőle…” És ott, abban a pillanatban, valami kiengedett. Megbocsátott magának. A teste előbb tudta, mint az elméje.

 

Egy másik férfi mindig merev vállakkal jött. Erős volt, férfias, kemény; viszont a szíve zárva. A mellkasába mindig „visszapattant” a kezem. Mint egy pajzs. És egyszer csak azt kérdeztem: „Mikor engedted meg utoljára, hogy valaki öleljen?” Megdermedt. Nem szólt semmit. Csak sírt. És aztán annyit mondott: „Tizenhat éve.” És ott kezdődött a gyógyulása.

 

Ezek nem izomcsomók. Ezek történetek. És egy vak masszőr – ha nyitott rá – képes „olvasni” ezekben.

 

 

Masszázs, mint lélekutazás

 

Néha úgy érzem, hogy amikor valakit masszírozok, az olyan, mintha együtt utaznánk. Egy belső úton. Egy olyan tájon, ahol a test a térkép, a fájdalom a jelzés, és a lélek a cél.

 

Vannak olyan vendégeim, akik minden alkalommal egyre mélyebbre mennek. Egyre több réteget engednek el. Mint egy hagyma, amelynek hámozom a rétegeit – de nem én hámozom, csak segítem, hogy „ő saját maga hámozhassa”. Ez nem az én utam – ez az ő utazásuk. Én csak kísérem.

 

Ahogy mélyül a kapcsolat – testtel, lélekkel, önmagával –, úgy történnek csodák. Nem látványosak. Nem feltétlenül látja őket más. De ő tudja. Mert könnyebb lesz. Szabadabb. Élőbb.

 

 

A kapcsolat, ami túlmutat a fizikai síkon

 

A masszázs során olyan kapcsolat jön létre, amit nehéz szavakkal leírni. Ez nem a hétköznapi „kezelő–vendég” kapcsolat. Ez egy energetikai kapcsolódás. Egy szövetség arra a hatvan vagy kilencven percre, hogy együtt dolgozzunk azon, hogy valami jobb legyen. Valami elinduljon. Valami gyógyuljon.

 

Sokszor a vendég már akkor elkezd változni, amikor időpontot kér. Mert ezzel üzen a saját lelkének: „Fontos vagy. Törődöm veled. Készen állok változni.” Én ezt az üzenetet fogadom. Együtt megyünk tovább.

 

Mi történik energetikai szinten masszázs közben?

 

Sokan úgy jönnek hozzám, hogy „csak” egy kis lazulásra vágynak. De valójában sokkal több történik, mint izomlazítás. Ahogy elkezdek dolgozni a testen, érzem, hogy megváltozik valami a térben. Mintha az energia elindulna. A stagnáló részek felélednek, a túlzottan pörgő zónák megnyugszanak, és egyfajta belső egyensúly kezd kialakulni.

 

Ezt nehéz racionálisan megfogalmazni. De ha valaki nyitott rá, akkor érzi. Érzi, hogy valami más. Hogy valami mélyebben változik, mint pusztán a fizikai réteg. Mintha visszatalálna saját magához. Az energia nem hazudik. Nem lehet kontrollálni, sem elrejteni. Én nem „irányítom” ezt – csak jelen vagyok. És a jelenlét már önmagában gyógyít.

 

 

A test energiamezője, a csakrák – és hogyan érzem őket vakon

 

A test körül ott van az auramező, amit sokan csak akkor vesznek észre, ha valaki más „megérinti” anélkül, hogy fizikailag hozzájuk érne. Ez a mező tele van információval: érzelmi blokkokkal, múltbeli élmények lenyomataival, belső konfliktusokkal, sőt, néha mások energiáival is, amit „magunkra vettünk”.

 

A csakrák – az energiaközpontok – számomra nem színes körök, ahogy a képeken látni. Én rezgésként érzékelem őket. Van, amelyik forróságot áraszt, van, amelyik hideg, van, amelyik „elbújik”, mintha zárt lenne. Ha egy csakra zárva van, akkor ott gyakran feszül a test is. De ha az energia áramolni kezd, az egész ember mintha megkönnyebbülne.

 

Például, amikor a szívcsakránál dolgozom, sokszor érzem a „falakat”. Mintha a test meg akarna védeni valamit. Mintha azt mondaná: ide nem lehet bejönni. És én nem erőltetek semmit. Csak ott vagyok. Csendesen. Tisztelettel. Mert az igazi gyógyulás nem erővel történik – hanem bizalommal.

 

 

Véletlenek? Vagy lelki áttörések?

 

Többen azt mondják: „csak masszázs”, de közben valami történik. Egy könnycsepp. Egy sóhaj. Egy mély emlék, ami hirtelen előbukkan. Vagy egy felismerés, amit szavak nélkül, a test közvetít.

 

Ezek nem véletlenek. A test sosem hazudik. És ha biztonságos térben van, akkor „beszélni kezd”. A vak masszőrnél nincs zavaró tekintet, nincs ítélet. Ezért könnyebben előjönnek ezek a belső mozdulatok.

 

Volt, aki azt mondta nekem: „Nem is tudom, mi történt, de mintha valami régi teher lekerült volna rólam.” Más azt mondta: „Ez nem is masszázs volt, hanem valami egészen más.” És én csak mosolyogtam. Mert tudom, hogy ilyenkor a lélek is kapott valamit. Egy pici darabot saját magából, amit talán rég elveszített.

 

 

Mit tanít nekem minden vendég?

 

Minden egyes ember, aki hozzám jön, egy külön világ. Egy történet. Egy tanítás. Én nem csak adok – hanem „kapok is”. Tanulok alázatot. Türelmet. Elfogadást. Szeretetet. Tanulom, hogyan legyek csendesebb, figyelmesebb, tisztábban jelen.

 

Van, aki szinte „magával hozza” a gyermekkori énjét – azt, aki fél, aki bizonytalan, aki szeretetre vágyik. Van, aki dühös. Van, aki fáradt. És van, aki már majdnem feladta. És én mindegyiküktől tanulok. Mert az ő bátorságuk, hogy eljönnek, hogy megnyílnak, hogy vállalják önmagukat – engem is tanít.

 

Valahol ez is spirituális út. Egy közös ösvény, amin együtt haladunk. Én a kezemmel. Ő a lelkével; s valami középen találkozik. Ott, ahol már nem fontos a látás – csak az érzés.

 

 

Mit tanít nekem a vakság – rólad?

 

A vakság sok mindenre megtanított. De talán a legfontosabb tanítás ez: semmit sem úgy kell látni, ahogy azt a világ tanítja.

 

A világ azt mondja: külsőségek számítanak. Én azt mondom: a belső fényed ragyogását érzem a bőröd alatt. 

A világ azt mondja: rejtsd el a fájdalmad. Én azt mondom: engedd meg, hogy együtt lélegezzünk vele. 

A világ azt mondja: a gyengeség szégyen. Én azt mondom: a gyengeség a nyitottság kezdete. 

 

Te nem csak egy test vagy. Nem csak egy fájós váll, egy húzódó derék, egy befeszült hát. Te egy lélek vagy, aki hordoz valamit; amikor hozzám jössz, én nem csak a tested érintem – hanem téged egészben.

 

A vakságom nem akadály. Hanem híd. Köztem és közted. Egy másik világ között, ahol a csend beszél, az érintés vezet, és a lélek válaszol.

 

A spirituális masszázs mint rituálé – hogyan készülök fel rá lelkileg?

 

Sokan nem tudják, de számomra a masszázs nem „munka”, hanem szinte *szertartás*. Nem csak abból áll, hogy megtörlöm a kezem, beállítom az ágyat, bekapcsolom a zenét. Ennél sokkal több. Belül is készülök. Olyan ez, mintha vendéget várnék – nem csak a lakásomba, hanem a belső terembe.

 

Van bennem egy kis belső ima minden alkalom előtt. Nem hangosan, nem vallásosan, hanem szívből. Egy kérés. Hogy legyen tiszta a szándékom. Hogy tudjak segíteni. Hogy legyen jelenlét bennem. Hogy ne akarjak „okos lenni” – csak jelen lenni; mert ha én nem vagyok „tiszta csatorna”, akkor nem tud az áramlás történni. Nem tudok igazán érezni, sem kapcsolódni. Ezért számomra a csend is fontos. A belső elcsendesedés. Néha még egy gyertya is ég, ha érzem, hogy az kell az adott vendégnek. Mert ez nem egy masszázs. Ez egy találkozás. Az ilyen találkozásokra nem lehet csak úgy beesni.

 

 

A test mint templom – és a masszőr mint „őrző”

 

Nagyon mély meggyőződésem, hogy a testünk „templom”. Egy szent hely, ahol a lélek lakik. Ahol minden mozdulat, minden érintés számít. Ahol minden fájdalomnak jelentése van. Ahol nem lehet csak úgy „belenyúlni”, mint egy gépbe.

 

Én vak masszőrként nem látom a test külsejét. Nem tudom, hány kiló vagy. Nem látom a hegeidet, a ráncaidat, a bőrhibáidat. Ez a legnagyobb ajándék; mivel nem azt nézem, hanem azt érzem, aki vagy. Emiatt tudok úgy kapcsolódni a testedhez, mint templomhoz. Tisztelettel. Jelenléttel. Szeretettel.

 

A kezem nem csak technikát visz – hanem figyelmet; s az a figyelem, amivel hozzáérek valakihez, valójában üzenet: „Értékes vagy. Megérdemled a jót. Itt most biztonságban vagy.”

 

Ebben a szentségben, ebben a finom, lassú ritmusban történhet meg az, amit a világ zajában ritkán élünk át: a békesség. És ez maga a gyógyulás.

 

 

Hogyan alakul ki bizalom ott, ahol nem látunk egymás szemébe?

 

Ez egy csodálatos kérdés. Mert a világban annyi minden a szemkontaktuson múlik. „Nézz a szemembe, hogy érezzem, őszinte vagy!” – mondják. De mi van akkor, ha nem lehet szemkontaktus? Mi van akkor, ha a másik nem lát?

 

A válasz egyszerűbb, mint hinnéd: a lélek tudja, mikor bízhat.

 

Nálam a bizalom nem a látásból fakad – hanem az érzetből. Ahogy köszönök. Ahogy beszélek. Ahogy leül valaki, és érzékeli a jelenlétemet. A hangomból, a légzésemből, a csendből. Ahogy megérintem – nem tolakodva, nem sietve, hanem figyelve, kapcsolódva.

 

A legnagyobb ajándék, amit valaki adhat nekem, az az, amikor elengedi magát. Amikor megérzem, hogy egy „belső zár” kinyílik. Nem mindig mondják ki. De érzem. A test másként lélegzik. A légzés mélyül. Az izmok feladják az ellenállást. A lélek fellélegzik.

 

Akkor tudom: most már nem csak egy test van a kezeim alatt; hanem egy ember, aki bízni kezd.

 

 

Mi történik, ha valaki először sír masszázs közben?

 

Ez egy mély, szinte szakrális pillanat. Amikor valaki először sír. Nem azért, mert fáj. Hanem mert valami megmozdult benne. Valami elengedett. Valami megértett; és a könnyek nem szégyen – hanem gyógyulás.

 

Néhányan ilyenkor bocsánatot kérnek. „Ne haragudj, nem tudom, mi van velem…” – mondják zavartan. Mindig azt felelem: „Ez gyönyörű. Megtiszteltetés, hogy itt történik meg.”

 

A könnyeknek hangja van, még ha némák is. A test remeg, a légzés megtörik, a lélek felsóhajt. Ilyenkor nem masszírozok tovább egy darabig. Csak ott vagyok. Csendben. A jelenlétemmel. Az a csend sokszor többet ad, mint ezer szó.

 

Amikor újra megszólalunk, valami megváltozott. A kapcsolat mélyebb. Az ember önmagához közelebb került. Ez a valódi cél. Nem a masszázs; hanem az, hogy valaki hazataláljon saját magához.

 

 

Az igazi gyógyulás ott kezdődik, ahol elfogadjuk, hogy emberek vagyunk

 

A legtöbb fájdalom, amit a test hordoz, nem pusztán fizikai. Hanem egy üzenet. Egy ki nem mondott érzés. Egy elfojtott emlék. Egy elfelejtett vágy. És ezeket nem lehet „megjavítani”, mint egy gépet. Ezeket meg kell hallgatni; s ezt tanítja meg a vak masszőr. Hogy nem a „hibás” testet kell megjavítani – hanem kapcsolódni hozzá; mert a tested a legjobb barátod. Még akkor is, ha fáj. Még akkor is, ha elgyengül. Még akkor is, ha öregszik. Mert ő mindig veled van. És ha elkezdesz újra hallgatni rá, újra törődni vele, újra tisztelni őt – akkor elkezd gyógyulni.

 

S ezzel együtt  te is elkezdesz gyógyulni.

 

Nem azért, mert „megjavítanak”; hanem mert újra kapcsolatba kerülsz azzal, aki valójában vagy: egy érző, sebezhető, gyönyörű emberi lény. Tele fénnyel, tele lehetőséggel, tele élettel.

 

Miért fontos, hogy a masszőr empatikus legyen – nem csak ügyes?

 

Az emberi testet lehet tanulni. Vannak könyvek, iskolák, anatómiai ábrák. De az embert érezni nem lehet megtanulni egy tankönyvből. Ehhez empátia kell. És ez nem „plusz pont” – ez az alap.

 

Ha valaki ügyes, de nincs benne empátia, akkor pontosan tudja, hol van az izom – de nem tudja, mi van mögötte. Nem érzi meg, ha valaki éppen csak tűr. Nem érzékeli, ha a test beszélne – csak épp nem mer szólni.

 

Én azt hiszem, vak masszőrként azért tudok ennyire empatikus lenni, mert nem látok. Mert hallanom kell, amit nem mondanak ki. Mert éreznem kell, ha valami nem stimmel, akkor is, ha nincs kimondva. Ez kialakít bennem egy nagyon mély tiszteletet a másik ember belső világa iránt.

 

Én nem csak egy testet masszírozok – hanem egy történetet. Egy sorsot. Egy életet, tele örömmel, veszteséggel, győzelemmel, bukással. Nekem ez fontos; hiszen számomra az ember fontos.

 

 

A csend, mint gyógyító közeg

 

Néhányan zavarban vannak a csendtől. Azt hiszik, valamit mondani kell, mert „kínos”. De aki nálam járt, tudja: a csend nem kínos – hanem gyógyító.

 

A csendben meg lehet hallani a saját gondolatainkat. A saját érzéseinket. A test jelzéseit. A szív halk dobbanását; ez olyan ritka manapság. A világ zúg, harsog, vibrál. Itt, ebben a kis csendes térben végre lehet nem csinálni semmit – csak lenni.

 

Én vakon élem a napjaimat – csendben. És talán éppen ezért tudom ennyire értékelni a másik ember belső csendjét. Nem félek tőle; tudom: a legfontosabb dolgok nem hanggal történnek.

 

Egy sóhaj. Egy könnycsepp. Egy ellazuló izom. Egy kis megkönnyebbült mosoly. Ez mind beszéd – csak nem szavakkal. És a csend meghallja őket.

 

 

A vakság mint ajándék – és mit tanultam általa az életről

 

Számtalanszor kérdezik, milyen érzés vaknak lenni; s néha meglepődnek a válaszon: számomra a vakság ajándék.

 

Nem könnyű – de értékes. Mert megtanított arra, hogy ne a látszat alapján ítéljek. Hogy ne a külsőségeket nézzem. Hogy ne higgyem el, hogy az érték a szemmel látható dolgokban van.

 

Megtanított figyelni. Érezni. Jelen lenni. Hallgatni. Elfogadni. És ezek a legnagyobb kincsek, amiket emberként birtokolhatunk.

 

A vakságom megtanított arra is, hogy az emberek nem a tökéletességre vágynak, hanem megértésre. Hogy nem azt keresik, aki „megjavítja őket” – hanem azt, aki elfogadja őket olyannak, amilyenek. Talán ez az, amit vak masszőrként adhatok a leginkább.

 

 

Mi történik akkor, ha valaki rendszeresen jár vak masszőrhöz?

 

Van, aki egyszer jön. Kipróbálja. Megkönnyebbül, feltöltődik, és továbbmegy. És ez is rendben van. De van, aki visszajár. Aki rendszeresen jön. Akinek ez a másfél óra a hét fénypontja. És ott valami más is történik.

 

Ott már nem csak a test kezd gyógyulni – hanem a kapcsolat önmagunkkal. Egyre mélyebbre megyünk. Egyre kevesebb a feszültség. Egyre több a bizalom. Egyre erősebb a kapcsolat test, lélek és tudat között.

 

Aki rendszeresen jár hozzám, azt szinte kívülről látom változni. Nem csak fizikailag lesz jobb – hanem érzelmileg, lelkileg is. Van, aki végre újra elkezd hinni magában. Van, aki sírás után már mosolyogva jön. Van, aki azt mondja: „Azt hittem, csak a hátam fájt. De most már tudom, hogy nem csak az fájt.”

 

Ez a legnagyobb ajándék számomra. Amikor látom, ahogy valaki visszatalál önmagához.

 

 

Mit jelent számomra az, ha valaki bizalmat szavaz nekem?

 

Ez a legmélyebb része mindennek. A bizalom. Amikor valaki levetkőzik nem csak testben, hanem lélekben is. Amikor rámbízza magát. A fájdalmát. A csendjét. A belső világát.

 

Ez számomra nem természetes – hanem megható. Megtisztelő. Minden alkalommal köszönöm magamban; mert tudom, hogy ehhez bátorság kell. És én soha nem élek vissza ezzel.

 

Nem csak masszőr vagyok. Hanem tanú. Kísérő. Egy ember, aki ott van egy másik ember gyógyulásánál. Ez olyan, mint egy szent pillanat. Nem harsány. Nem látványos. De mély. Igaz. Emberi.

 

 

Zárásként: vakon látni – szívvel érinteni

 

A végére talán csak ennyit szeretnék hagyni itt neked, aki elolvastad ezt a hosszú írást.

 

Én nem látom a világot úgy, ahogy mások; de érzem, amit érzek, az talán mélyebb is annál, amit szemmel látni lehet.

 

A kezeim a szemeim. A lelkem a fényem. Az emberek rezdüléseiben látom meg azt, amit más a szemével se mindig lát meg. Minden masszázs számomra egy találkozás. Egy történet. Egy újabb esély arra, hogy valaki megérezze: nem vagy egyedül. Fontos vagy. Megérdemled, hogy jól legyél.

 

Ezért jó vak masszőrhöz menni – spirituálisan; ott a gyógyulás nem látványos. De valódi. És a legfontosabb: szívből történik.