Miért szeretem vak masszőrként a munkámat? – Egy őszinte vallomás

Miért szeretem vak masszőrként a munkámat? – Egy őszinte vallomás

 

 

Vak masszőrként dolgozni számomra nemcsak munka vagy hivatás, hanem az önazonosságom része. Nem mindig volt így – az út elején sok kérdés, bizonytalanság és kétség kísért, de ma már tisztán látom (ha szabad így fogalmazni), hogy ez a szakma számomra az egyik legnagyobb ajándék. Ebben az írásban szeretném megosztani, miért érzem ezt így, és mi mindenre tanított meg engem a masszázs – nemcsak emberileg, hanem önmagamról is.

 

 

Sokszor kérdezik tőlem, miért választottam ezt a hivatást, és mit szeretek benne a legjobban. Vak vagyok, és masszőrként dolgozom – ez sok ember számára elsőre talán meglepőnek tűnik, de számomra ez a világ legtermészetesebb dolga. Sőt, nemcsak egy munka, hanem egy életforma, egy küldetés. Ebben a bejegyzésben szeretném megosztani veletek, miért is olyan fontos számomra ez a hivatás – a lelkemből, teljes szívvel.

 

Az érintés számomra a világ

 

Amióta az eszemet tudom, a világ számomra elsősorban érintésekből, hangokból, illatokból és energiákból áll. Nem látom, amit ti láttok – de cserébe érzem azt, amit sokan nem vesznek észre. Amikor valakinek a hátához, vállához, derekához érek, akkor nemcsak az izmokat érzem, hanem a feszültséget, a fáradtságot, a mindennapok terhét, amit magával cipel.

 

Ez nem misztika – ez figyelem. A vakságom miatt megtanultam jobban koncentrálni a kezemmel érzékelhető jelekre. Minden rezdülés, minden izomreakció árulkodik arról, mire van szüksége a másiknak. Egyfajta csendes párbeszéd ez, amit a bőrön keresztül folytatunk.

 

A segítés öröme

 

Az egyik legszebb érzés számomra, amikor egy vendég úgy jön be, hogy alig tud kiegyenesedni, fáj minden lépés, és úgy megy el, hogy fellélegzik, mintha újra a saját testébe tért volna vissza. Nem kell, hogy sokat beszéljünk közben – az érintés beszél helyettünk. Látom (vagy inkább érzem) rajtuk a változást, ahogy oldódik a feszültség, kisimul az arcuk, újra lesz kedvük nevetni.

 

Sok idős emberrel dolgozom, akik magányosak, és nekik néha maga az érintés is gyógyító. Egy biztonságos, figyelmes érintés csodákra képes – ezt vakon is tudom.

 

Amikor én is töltekezem

 

Sokan nem hinnék, de ez a munka engem is feltölt. A kapcsolódás, a figyelem, a csendes együttlét – ezek engem is gyógyítanak. Érzem, hogy hasznos vagyok, hogy tudok adni. Olyasmit adni, ami kézzelfogható – vagy inkább: lélekkel fogható. Nem számokban mérem a sikert, hanem mosolyokban, megkönnyebbült sóhajokban, egy-egy "végre nem fáj" mondatban.

 

S ha néha fáradtan is megyek el egy helyre, a vendégek visszajelzései mindig új erőt adnak. Amikor valaki azt mondja: „Maga aranyat ér, hogy eljött hozzám”, akkor tudom, hogy jó helyen vagyok, és jó dolgot csinálok.

 

Több mint masszázs – bizalom és jelenlét

 

A vak masszőrökkel kapcsolatban sokan úgy érzik, hogy mivel nem látunk, nem ítélkezünk. Ez valóban így van. Nem nézem, kinek milyen a teste, nem számít a külcsín – csak az számít, hogy hogyan érzi magát. A vendég ilyenkor levetkőzhet nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Nincs elvárás, nincs megfelelés – csak ő van, meg én, meg a pillanat; és ez talán a legnagyobb ajándék, amit adhatunk egymásnak: a valódi jelenlét.

 

A vakságom nem akadály – hanem ajándék

 

 

A látás hiánya számomra nem egy hiányérzet, hanem egyfajta elmélyülés. Amikor dolgozom, nem vonja el a figyelmemet semmi vizuális inger. Nem látom, hogy ki hány éves, milyen ruhát visel, vagy milyen a külseje. Én a testet érzékelem – a feszültséget az izmokban, a finom remegést a fájdalomra, az ellazulást, amikor elérkezik a megkönnyebbülés pillanata. Ez a csendes figyelem segít igazán ráhangolódni a másik emberre.

Miközben más talán egy szemmel látható probléma mögött elvész a részletekben, én megtanultam „hallani” az izomrostokat, „érezni” a fáradtságot, amit a test hordoz. Ez nem misztikum – ez gyakorlás, jelenlét, és az érzékelés más szintje.

 

Rengetegen gondolják úgy, hogy a vakság hátrány, és igen, vannak nehézségei. De ebben a hivatásban pont ez az, ami előnyt jelent. Nem kalandozik el a figyelmem, nem vonják el színes képek, külsőségek. Teljesen a másik emberre tudok hangolódni, és ebben olyan mélységre lehet jutni, amit sokan már régóta nem tapasztaltak meg.

 

Ez a fajta figyelem – mondhatni: „vakfigyelem” – segít nekem abban, hogy valóban jelen legyek. És ha jelen vagyok, akkor gyógyítani is tudok – legalábbis annyit, amennyi egy masszőrtől telik.

 

Kötődés, ami nem a szemkontaktuson múlik

 

rendszeresen kérdezik: nem hiányzik, hogy nem látom a vendégek arcát? Őszintén? Nem. A kapcsolat, amit kialakítok a vendégeimmel, nem a látványon múlik. Amikor valaki fekszik a kezelőágyon, kiszolgáltatott állapotban, és rám bízza a testét – az egy mély bizalmi helyzet. És ebben a helyzetben a bizalom nem a szemkontaktusból fakad, hanem abból, hogy érzem, mire van szüksége, és ő érzi, hogy figyelek rá. Ez a kapcsolódás vakon is működik – sőt, néha még jobban.

 

Gyakran mondják nekem: „Te valahogy jobban ráérzel, hol fáj.” És ilyenkor mindig elmosolyodom. Talán azért van így, mert nem vonja el semmi a figyelmemet – nem nézem az órát, nem a mozdulatokat figyelem a tükörben, hanem egyszerűen csak ott vagyok. Teljesen. Ez a figyelem sokszor erősebb, mint bármilyen diagnózis.

 

Megélni az értékességet

 

Vakként sokszor szembesülünk azzal a társadalmi üzenettel, hogy „kevesebbek vagyunk”. Hogy ránk vigyázni kell, hogy segítségre szorulunk. A masszázs számomra ennek a gondolatnak a teljes megcáfolása. Én nem vagyok teher – én vagyok az, aki segít. Én vagyok az, aki képes oldani a fájdalmat, aki meg tudja könnyíteni valakinek a napját, aki után az ember egy picit könnyebben megy haza, jobban alszik, vagy újra tud mosolyogni.

 

Ez az érzés: hogy hasznos vagyok, hogy számít, amit csinálok – ez minden nap erőt ad. Mert a masszázs nemcsak másokat gyógyít, engem is. Visszaadja a méltóságomat, az önbizalmamat, a helyemet a világban.

 

A csendes kommunikáció ereje

 

Nem vagyok szószátyár típus, és talán a vakságom miatt még jobban megszoktam a csendet. De a masszázs közben a csend beszél. Ott minden érintés kommunikál: „itt feszültség van, figyelek rád”, „itt oldás kell”, „itt most fáj, de nemsokára megkönnyebbülsz”. A kezeim beszélnek helyettem, és sokszor azt érzem, hogy többet mondanak, mint bármi, amit szavakkal lehetne kifejezni.

 

Az emberek sokszor jönnek feszülten, és nem is csak testi fájdalommal. Hoznak magukkal aggodalmat, szorongást, fáradtságot, kiégést. És amikor érzem, hogy a testük kezd ellazulni, hogy megérkeznek a jelenbe – az számomra mindig megható. Mert ott valami történik. És én részese lehetek ennek.

 

Miért szeretem? Mert adhatok.

 

 

Masszőrnek lenni vakon számomra nem hátrány, hanem különleges adottság. Egy másfajta érzékelés, egy másfajta figyelem, egy másfajta jelenlét. Igen, vannak kihívások – mint bárkinek bármilyen szakmában. De ezek nem állítanak meg, csak erősítenek.

 

Szeretem a munkám, mert általa adhatok valamit ebből a különleges világból, amiben élek. Mert képes vagyok megkönnyebbülést, megértést, figyelmet és érintést adni. Mert a vakságom nem bezár, hanem kinyit – másféle érzékelésre, másféle kapcsolódásra. És mert minden nap új esély arra, hogy valaki egy kicsit jobban érezze magát.

 

Ezért vagyok hálás. És ezért vagyok masszőr. Vak masszőr – de nem vakon, hanem szívvel-lélekkel, s látó kezekkel.