A vak masszőr hátrányai – egy vak masszőr őszinte vallomása

A vak masszőr hátrányai – egy vak masszőr őszinte vallomása

 

Mikor valaki azt hallja, hogy „vak masszőr”, gyakran egy idealizált képet lát maga előtt: egy érzékeny, halk szavú, szinte varázserővel rendelkező ember, aki látás helyett az érintésre támaszkodik, és csodákat művel. Ez a kép sokszor szép és megtisztelő, de az igazság sosem ennyire fekete-fehér. Szeretném most megmutatni az érem másik oldalát: hogy milyen hátrányokkal, nehézségekkel és kihívásokkal kell szembenéznie egy vak masszőrnek – nekem. Nem panaszkodni szeretnék. Nem sajnálatot keresek. Inkább őszintén szeretném feltárni azt, amit a látó emberek nem látnak, vagy nem mernek megkérdezni; mert csak így lehet igazán értékelni azt is, amikor működik, amikor sikerül.

 

A kezdetek fájdalma – nem látom, amit más igen

 

Az egyik legnagyobb hátrány, amit már a legelején megéreztem, az az volt, hogy nem tudok tanulni látás útján. A masszázstanfolyamon, ahol ép látású emberekkel együtt tanultam, mindenki képes volt lekövetni a mozdulatokat, a testtartásokat, az oktató kézmozdulatait. Én csak akkor tudtam követni valamit, ha azt külön nekem is megmutatták, kézzel. Ez sokkal több időt, türelmet és energiát igényelt – tőlem is, és az oktatóktól is. Voltak, akik ezt szívesen megtették. Mások kevésbé.

 

Képzeljük el, milyen, amikor minden új technikát vakon kell megtanulni, kizárólag tapintás és hallás alapján. Nem tudok „ránézni” egy videóra a neten, hogy „így masszírozz derékfájás esetén” – nekem ezt el kell mesélni, el kell magyarázni, és aztán meg kell éreznem. Ez lassítja a tanulást; s ez az első hátrány: nem tudok spontán vizuális mintákat másolni, ellesni, utánacsinálni. Minden egyes tudásdarab megdolgozottabb.

 

A vizuális visszajelzések hiánya

 

A legtöbb masszőr ránéz a vendégre, és azonnal látja: fáj-e, jól van-e, elaludt-e, feszül-e, milyen a testtartása, bőrszíne, arckifejezése. Nekem ezek mind rejtve maradnak. Én más csatornákon kapom az információt – a bőr hőmérsékletén, a légzés ritmusán, a mikrorezdüléseken keresztül. Ezek is nagyon pontosak lehetnek, de nem minden információ jön át így; ha például egy vendégnek az arca elvörösödik, mert túl meleg van, vagy túl erősen nyomok valamit – ezt nem látom; ha elsápad, mert hirtelen rosszul van – ezt sem látom. Vagy ha éppen kínosnak érez egy helyzetet, de csak az arcán ül ki az érzés – nekem ebből semmi nem derül ki, ha nem mondja.

 

Ezért nekem mindig többet kell kérdeznem; s itt jön a következő hátrány: nem mindenki szeret válaszolni. Sokan elvárják, hogy a masszőr „tudja”, mi a baj – anélkül, hogy szólnának. Egy látó masszőr néha „leolvassa” a testből, amit én csak kérdéssel tudok kideríteni. Így néha kellemetlenül soknak tűnhetek – pedig csak információt próbálok szerezni, hogy biztonságban és jól érezze magát a vendég.

 

A technikai eszközök korlátai

 

A következő nehézség, amit szinte minden nap megélek, az a technikai világ korlátossága. Sok modern masszázsszalonban digitális bejelentkező rendszer van, vagy online időpontfoglalás. Ezek közül sok nem akadálymentes vak emberek számára. Vagy ha igen, gyakran lassú, nehézkes, vagy egy frissítés után működésképtelenné válik a képernyőolvasó szoftverrel.

 

Emellett a vizuális reklámok, a szórólapok, a fotózás, a weboldalkészítés – ezek mind látásalapú világok; ha nem kapok segítséget, nem tudok profi fotókat készíttetni magamról, nem tudom ellenőrizni, milyen kép jelenik meg rólam, ha valaki rákeres a nevemre. Egy látó masszőr könnyebben megcsinál egy ízléses, vonzó honlapot – én ezt csak külső segítséggel tudom megvalósítani. Ez nem csak pénz, hanem függőség is: rá kell bíznom magam valakire, akinek látása van.

 

Az előítéletek falai

 

A legfájdalmasabb hátrány azonban nem fizikai, nem technikai – hanem társadalmi. Az előítélet.

 

Néhányan, amikor meghallják, hogy „vak masszőr”, hirtelen meghátrálnak. Félelmet, bizonytalanságot éreznek. Vajon hogyan találja meg a hátam? Vajon eltéved a testemen? Nem fog fájni, hogy nem látja, mit csinál? – ilyen kérdéseket nem mindig mondanak ki, de érzem a testükön, a hangjukon, a feszültségükön. Olyan is előfordult, hogy valaki az utolsó pillanatban lemondta az időpontját, miután megtudta, hogy vak vagyok. Más azt mondta: „Én tisztelem a fogyatékkal élőket, de nem merem rábízni magam.” Ezek kemény mondatok. És fájnak. Nem azért, mert nem értem meg – hanem mert mindig újra és újra át kell törni ugyanazt a falat.

 

Persze ott vannak azok is, akik megjelennek, de „ellenőriznek”. Látni akarják, hogy mit tud egy vak masszőr. Olyan is volt, aki azt mondta: „Na, most kíváncsi vagyok, tényleg jobb-e, mint egy látó!” – és úgy feküdt fel az ágyra, mint egy vizsgáztató. Ez feszültséget teremt. Én nem vizsgázni akarok. Segíteni szeretnék; de sokan előbb ítélnek, mint ahogy esélyt adnának.

 

A vendég igényeinek kiszolgálása korlátok között

 

Néhány vendég szereti, ha a masszázs után tükörben megnézheti magát, vagy ha egy látványos olajjal dolgozom. Ezek számomra korlátozottan kezelhetők. Nem látom, hogy az olaj „szép csillogást” ad-e, vagy hogy a test „esztétikailag” hogyan néz ki egy masszázs után. Én a funkciót érzem: a bőr hidratált? A kötőszövet lazább? A vérkeringés élénkebb? – De a látványról nem tudok beszámolni.

 

Néha előfordul, hogy egy vendég megkérdezi: „Nem lettem túl olajos?” – Én ezt csak akkor tudom, ha megtapintom. Nincs „ránézés”, nincs gyors vizuális kontroll. Így néha újra vissza kell mennem, újra meg kell törölni, újra át kell menni a bőrön. Ez több időt és türelmet igényel – mindkettőnktől.

 

A kommunikáció nehézségei

 

A testbeszéd, a mimika számomra nem látható. Nem tudom, mikor mosolyog rám valaki, vagy mikor fintorog. Nem látom, mikor hirtelen felvonja a szemöldökét, vagy elfordítja a fejét. Ezek a jelek számomra vakfoltban maradnak. Ezért mindig szavakra van szükségem; de sok ember nem szívesen beszél – inkább a testével kommunikál. Így előfordul, hogy félreértem valamit, amit egy látó masszőr „leolvasta volna”.

 

Függés a térbeli segítségtől

 

Az új helyszínek, például idősek otthonai, szállodai szobák, rendezvényhelyszínek – számomra gyakran „idegen terepek”. Míg egy látó egy pillantással felméri a teret, én csak lassan, tapintással és emlékezetből tudok tájékozódni. Ha például valaki csak annyit mond: „Bal oldalon lesz egy szék, és mögötte a masszázságy” – ez számomra kevés. Én azt kérem: „Kísérj oda, mutasd meg, hol a szék, hol van a fal, merre van a kijárat.” Ez idő és odafigyelés. Nem mindenki elég türelmes ehhez.

 

S ha elmozdul valami – például valaki betol egy új bútort, vagy máshová rakja az olajokat –, én nem veszem észre. Belebotolhatok, eltéveszthetem. Ez újabb hátrány: a környezet kontrollálása számomra mindig egyfajta kihívás.

 

 

További hátrányok – a kiszolgáltatottság rétegei

 

 

Egy látó masszőr egyedül is tud menedzselni egy vállalkozást: ellenőrzi a bejövő e-maileket, válaszol az üzenetekre, kezeli a Facebook-oldalt, feltölt egy posztot Instagramra. Én mindehhez képernyőolvasót használok – vagy segítséget kérek. De nem minden oldal akadálymentes. Nem minden funkció működik. Van, amit nem tudok egyedül elolvasni, van, amit nem tudok egyedül kitölteni. Ilyenkor valakire rászorulok.

 

Ez nemcsak kényelmetlenség. Ez bizalom kérdése is. Valakinek hozzáférése van az ügyfeleim adataihoz, az időpontfoglalásaimhoz, néha a pénzügyi dolgaimhoz is. Ez állandó kiszolgáltatottságot jelent – amit egy látó vállalkozó talán sosem tapasztal meg ilyen szinten.

 

S ennek megvan az ára: az önrendelkezés részleges elvesztése. El kell fogadnom, hogy néha egy hiba nem az én hibám, de mégis én viselem a következményét. Ha például egy segítő véletlenül rossz időpontot ír be, a vendég engem hibáztat. És ez így is van rendjén, hiszen én vállaltam a szolgáltatást. De ez újabb stressz, újabb hátrány: a felelősség az enyém, a kontroll nem mindig.

 

A masszázs marketing világa – ahol minden a kép

 

Ma már a szolgáltatások piacán nagyon sok múlik a vizuális megjelenésen. Látványos logó, ízléses színek, profi fotók, tetszetős videók – ezek nélkül nehéz érvényesülni. Egy vak ember azonban nem tudja vizuálisan ellenőrizni, mit sugall róla egy kép, egy poszt, egy hirdetés.

 

Például: ha a fotómon háttal állok a kamerának, mert rosszul instruáltak a fotózásnál, nem fogom tudni. Ha egy videóban valaki rossz fényt vagy előnytelen szöget használ, nem tudom megítélni. Míg egy látó masszőr azonnal átnézi és szerkeszti az anyagait, én csak vakon bízhatok abban, amit mondanak: „Ez jól néz ki.”

 

Ez újabb kiszolgáltatottság; és még valami: a vizualitás hiánya miatt nem tudok úgy jelen lenni az online térben, mint mások. Nem tudok „reagálni egy mémre”, vagy „vicces képaláírást” írni egy képhez. És ez hátrány, mert a világ, főleg az online világ, vizuális alapon működik. Ha nem vagyok látható, mintha nem is léteznék. A vakságom itt nem csak biológiai, hanem társadalmi is.

 

Az empátia kényszere

 

Talán furcsán hangzik, de a „vakságom miatt elvárt érzékenység” is lehet hátrány. Sokan azt gondolják, hogy aki vak, az biztosan rendkívül empatikus, türelmes, kedves, megértő – hiszen „annyit szenvedett”; s ez gyakran igaz. De nem mindig. Én is ember vagyok. Vannak rossz napjaim, amikor fáradt vagyok, ingerült, vagy egyszerűen csak küzdök valamivel.

 

De ha egy vak masszőr fásult, türelmetlen, kevésbé figyelmes, az sokkal élesebben hat, mint egy látó esetében. A vendég gyakran úgy érzi: „Neki jobban kéne értenie engem, hiszen ő is nehéz helyzetben van.” Ez az elvárás nem kimondott, de jelen van; s ez egy újabb nyomás, egy újabb elvárás, aminek meg kell felelni – folyamatosan.

 

Ez az empátia-kényszer olyan, mint egy belső morális nyomás: ne legyél „csak” masszőr. Legyél inspiráló példakép is. Legyél bölcs. Legyél mindig türelmes. De én is csak egy vagyok a sok közül. És néha ezt nehéz felvállalni.

 

A fizikai térhez való hozzáférés korlátai

 

Gyakran előfordul, hogy masszázshoz nem az én saját helyemre jönnek, hanem én megyek ki idősek otthonába, családi házba, rendezvényre. Ilyenkor mindig új környezetbe lépek; és a világ tele van akadályokkal: magas küszöb, vékony ajtó, rosszul elhelyezett bútor, szűk folyosó, rendezetlen terep.

 

Amit egy látó ember automatikusan kikerül, azt én nem látom. Ha nincs kísérő, akkor fehér bottal kell tájékozódnom, de bent, egy lakásban ez nem mindig működik. Így előfordult már, hogy levertem egy virágot. Vagy hogy a vendég halkan állt az ajtóban, én pedig nem vettem észre, és majdnem nekiütköztem. Ezek apróságoknak tűnnek – de a szolgáltatás minőségét befolyásolják; és ez újabb hátrány: a tér nem az enyém, és nem látom.

 

A bizalom kiépítése – hosszabb út

 

Egy látó masszőrnél gyakran az első pillanatban eldől a bizalom. Ránézünk: szimpatikus? Tiszta, rendezett? Megnyugtató a környezete? Ezek az első benyomások. Nálam ez nem ilyen egyszerű. A vendég nem látja rajtam, hogy „jól nézem-e ki”, én nem látom rajta, hogy bizalommal van-e irántam. Ezért a kölcsönös bizalom lassabban épül. Sokkal több a kérdés, az óvatosság, a visszahúzódás.

 

Ezért én többet is kell adjak. Több kommunikáció, több törődés, több figyelem kell ahhoz, hogy valaki el tudja engedni magát. Ezért minden egyes új vendég „munka”. Egy látó masszőrnek is, de nekem dupla. Először át kell törni a vakságommal kapcsolatos félelmeken. Aztán jön csak a masszázs. Ezért gyakran elfáradok már az elején.

 

 

Mégis: miért csinálom?

 

Most, hogy leírtam mindezt, lehet, hogy valaki azt gondolja: hát ez szörnyű. Akkor miért csinálod?

 

Azért, mert a hátrányok ellenére a masszázs hivatásomban van valami, amit semmi mással nem lehet pótolni. Amikor egy idős néni megölel, és azt mondja: „Mióta hozzád járok, elmúlt a térdfájdalmam.” Vagy amikor egy fiatal nő a masszázs után felsóhajt: „Végre úgy érzem, újra van testem.” Ezek a pillanatok kárpótolnak mindenért.

 

Viszont ez a bejegyzés nem a szépségről szólt. Hanem a valóságról; mert azt hiszem, hogy a valódi elfogadás ott kezdődik, ahol nemcsak a pozitív oldalt látjuk, hanem a nehézséget is. Nemcsak a sikert, hanem az akadályokat is. Nemcsak azt, amit elértünk, hanem azt is, amiért nap mint nap meg kell küzdenünk.

 

Én vak masszőr vagyok. Nem tökéletes. Nem csodatevő, de érző, gondolkodó, kereső ember. Aki dolgozik – önmagán is, másokon is; aki tudja: a hátrány nem gyengeség. A hátrány a küzdelem terepe. És néha abból születik a legnagyobb erő.